 |
| Pánti Mária |
Gyöngyöt a disznók elé
Úgy érzem néha, hogy ebben a korban, így élünk mi; disznók közt az ólban,
kik elé gyöngyöt vetettek, s lám,
nem értékelték az alamizsnát.
Felszedegetem a szétgurult csodát,
letörlöm a könnyet, minden megy tovább,
míg szememből a könny újra elered,
s csak pereg, lásd meg hát gyöngyeimet!
Az értéktelen kacatot, mit közéjük vetek,
a szél körülöttem kavarja a szemetet.
A szürke félhomályban most újra csillan
az a valami ott, mélyen az ólban.
Ahol a léleknek már maradása nincsen,
felkapja a kincset, nincs még veszve minden,
de mikor szabadul, visszatekint a szelíd,
s reményekkel telve tárja szét karjait.
S a gyöngy csak hullik vissza megint.
Pánti Mária
2011.február.27.
